Mindannyian jól ismerjük a klasszikus mese azon változatát, amikor a királylány egy magas vártoronyban sínylődve várja a daliás herceget, aki majd minden akadályt legyőzve megmenti őt a szörnyű balsorsától. A mese egy bizonyos pontján meg is érkezik a hős lovag (lehetőleg fehér lovon), aki megküzdve a sárkánnyal és a hatalmas várfalakkal végül utat talál magának a királylányhoz, hogy aztán kiszabadítsa és boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. De mi van akkor, ha a királylány nem kér a hercegből?
Egy korábbi cikkemben már használtam egy ilyen mesebeli hasonlatot, ahol arra kerestem a választ, hogy hihetünk e a külföldről idetévedt szépfiúk csábításának. Most újra ehhez az eszközhöz nyúlok, és nézzünk erre az egész históriára úgy, mint ami szimbolikus jelentéssel bír.
Régen valóban valahogy így néztek ki a klasszikus szerepek. Utat kellett találni a nő szívéhez, aki gondosan őrizgette azt az arra érdemes személynek. Azóta mintha egy kicsit összekuszálódtak volna a dolgok. Még mindig sok-sok királylány van azokban a tornyokban és lovag is akad, aki hajlandó végigjárni ezt az utat értük, de ami nagyon érdekes, hogy néha egy-egy magányos királyfi is kikukucskál azokon a toronyablakokon. És tudjátok mire várnak? Hát egy harcos királylányra, aki végre megmenti őket.
Jogos a kérdés, hogy mégis mit keresnek ott, és hogyan kerültek oda, hiszen alapvetően nem ott kellene lenniük. Előfordulhat, hogy a királylány, akinek épp a megmentésére siettek egyáltalán nem kér ebből az egészből, a házasságból meg aztán pláne nem, ezért inkább felnyargalja a fehér paripát, és meg sem áll az önmegvalósításig, hiszen ő egy erős és független nő. (Vagy épp egy másik királyfiig). A csúnyán faképnél hagyott herceg pedig bánatában ott marad a toronyban és magára zárja az ajtót.
Lefordítva arról van szó, amikor a pasikat valami nagy csalódás éri, és ez annyira a padlóra küldi őket, hogy képletesen bezárják a szívüket egy toronyba és otthagyják. Borzasztóan sebezhetőnek érzik magukat és félnek az újabb csalódástól, ezért inkább a „könnyebb” utat választják, és elbarikádozzák magukat – biztos, ami biztos. Az egyik barátom mondta a tíz(!) évvel ezelőtti szakításáról, hogy ő még egyszer nem akarja átélni azt a fájdalmat, és azt az időszakot, ami a szakítás után következett, ezért ő már csak is azt a nőt veszi komolyan, akinél érzi, hogy őt feleségül tudná venni. A szakításnak már tíz éve, és még mindig egyedül van.
Milyen élet következik ebből? Igen, kitaláltátok, ő lesz az egyik típusa azoknak a pasiknak, akik igazából rettegnek az elköteleződéstől és inkább ágyról ágyra járnak, egymás után hajszolva a kalandokat, mert ezeket nem kell komolyan venni. Persze igényeik azért vannak erre-arra, ezért kiválasztják azokat a dolgokat, amiket élveznének egy párkapcsolatban, és megszerzik őket anélkül, hogy az egész csomagra beruháznának a kevésbé jó dolgokkal együtt. És mindennek a legmélyén ott lappang a félelem, ami miatt nem tudnak/akarnak megnyílni. Mindenkiben találnak olyan tulajdonságokat, amiket nem szeretnek, ezzel pedig azt kockáztatnák, hogy egy idő után nem fog jól működni a kapcsolat, és ezt a rizikót már nem vállalják. Valójában ott csücsülnek a biztonságos toronyban, várva a tökéletes nőre, aki megmenti őket a magánytól és rendbe teszi az életüket.
Le lehet élni így akár egy egész életet is. Felszínes kapcsolatokban kiélni a vágyaikat, „élvezni az életet” címszó alatt csak egyre mélyebbre süllyedni az érzelmi elszigeteltségben, és folyton lelökni a várfalakról azokat, akik túl közel kerülnek hozzájuk. Nőként a várárokban feküdve egy ilyen zuhanás után joggal érezhetjük úgy, hogy nem vagyunk elég értékesek, nem ütöttük meg a mércét és nem álltuk ki a próbát. De valójában ez nem rólunk szól, hanem az ő félelmeikről. Lehetünk mi akármilyen csodálatosak, ha ő makacsul ragaszkodik egy elképzelt ideálhoz, akkor minden próbálkozásunk hiába. Azért, mert nehéznek tűnik meghódítani, még nem biztos, hogy megéri.
Én is próbáltam már várfalat mászni. Sőt, áttörni, tégláról téglára lebontani, de akárhányszor bepillantást nyertem a falak mögé, egyetlen mozdulattal visszalökött a mélybe. Néha már észre sem vette, mert annyira reflexszerű mozdulat volt ez nála. Nem tudtam őt megmenteni, pedig nagyon szerettem volna. Nem érdemli meg, hogy ott sínylődjön… De ez már egy másik történet.
Nyilván ez egy nagyon sarkalatos példája annak, hogy hogyan működnek a kapcsolataink, és ki miért zárkózik be abba a bizonyos toronyba, de néha érdemes elgondolkodni, hogy mi miért történik. Azt is tudnunk kell, hogy nem minden férfi hős lovag, és a nők sem egytől egyig megmentésre váró királylányok, hiszen olyan sokfélék vagyunk. Igen, lehet, hogy néha a nő menti meg a férfit, de ha aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak, akkor ez a kis csavar igazán belefér a történetbe. A baj csak azokkal van, akik túl hosszú ideig raboskodnak egy ilyen helyen, és esélyt sem adnak arra, hogy valakiben ismét megbízzanak. Ez ránk, nőkre is vonatkozik. Az élet a falakon túl kezdődik, bontsátok le őket!
Köszönöm, hogy elolvastad!
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!
Gyere és csatlakozz a blog Facebook és Instagram oldalához, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről.
