Első találkozásom a fények városával egyszerűen tökéletes volt! De tényleg! A nagy pillanatra 2012-ben került sor – ahogy egy korábbi cikkemben már említettem – amikor is eldöntöttük, hogy az első évfordulónkat mi bizony ott fogjuk megünnepelni. (Ennél romantikusabb helyszínt aligha választhattunk volna). A város tényleg mesés volt, ám a hazaút már kevésbé, mert akadt némi problémánk… Ez történik, ha az univerzum túl komolyan veszi a „nem akarok még hazamenni” kijelentést.
Már az utazás gondolatától is a föld felett lebegtem, és másra sem tudtam gondolni csak arra, hogy hamarosan találkozunk: én és Párizs. Az utazást igyekeztünk a lehető legjobban megszervezni és minden apró részletre odafigyelni. A szervezés komolyabb része a barátomra hárult, mert akkoriban nekem még fogalmam sem volt arról, hogy mi fán terem ez az utazósdni, még csak repülőn sem ültem soha, és egyébként is megbíztam benne, ő meg örömmel elvállalta. Az indulás előtt többször is ellenőriztük, hogy meg vannak e a jegyek, az iratok, pénz stb. Minden stimmelt. Szuper, irány a reptér.
Ott aztán teljes mértékben elveszve éreztem magam, és ha nem lett volna velem valaki, azt sem tudtam volna merre nézzek. (Elég vicces ebbe belegondolni úgy, hogy most már pár havonta egyedül jövök-megyek a reptereken, de hát valahol el kellett kezdeni). Végül életem első repülését túlélve, sikeresen megérkeztünk a Beauvais reptérre, ami 84 km-re fekszik Párizstól. Igencsak messze voltunk még, de én már attól boldog voltam, hogy francia földre léptem. És tudjátok milyen emlékem van még erről a reptérről? Hogy a mosdóban rózsaszín volt a WC papír! Ráadásul illatos. Üdv Franciaországban!
Másfél órányi buszon zötykölődés után végre valahára megérkeztünk Párizsba. Akkor döbbentem csak rá igazán, hogy tényleg itt vagyunk, amikor este a hatos metrón utazva a jellegzetes párizsi házak közül egyszer csak előbukkant a kivilágított Eiffel-torony. Azt hiszem, ezt a pillanatot soha nem felejtem el.
A következő pár nap maga volt a csoda. „Elveszni” a Louvre-ban, bóklászni a Champs-Elysées-n, naplementét nézni az Eiffel-torony tetejéről, hallgatni a Notre Dame harangjait és mindeközben tudni, hogy épp most vált valóra egy álom. Igen nagyon klisés, de ezután jött a csavar a történetben.
Túl hamar eltelt ez a pár nap, és mire észbe kaptunk, máris elérkeztünk az indulás napjához. Aznap reggel már az ébresztőóra előtt kinyitottuk a szemünket, mert a hotelt épp felújították és már korán reggel nekiálltak dolgozni. Lassan mi is kikecmeregtünk az ágyból, és szép nyugodtan elkezdtünk készülődni a hazaúthoz. Épp a zuhany alatt álltam, félig vizes hajjal – mert gondoltam egy gyors hajmosás még belefér, hiszen van időnk – , amikor meghallottam, hogy a barátom hangosan magyaráz valamit, de nem igazán értettem, miről van szó. Nem tetszett a hangsúly, ahogyan beszélt, és mivel nem hagyta abba, ezért kiugrottam a zuhany alól, magamra tekertem egy törölközőt és egy nem túl udvarias „mi van már?” kíséretében kikukucskáltam az ajtón.
Ott ült a félig bepakolt bőröndök mellett, kezében a repülőjeggyel, és közölte, hogy elnézte az indulást, és a gépünk két órával hamarabb indul, mint azt hitte!
Bumm! Oké, tehát mi nem lekéstük a gépet, mint ahogyan az előfordult már másokkal is, ó nem, olyat csak az amatőrök csinálnak, nekünk szimplán esélyünk sem volt elérni, mert még azt sem tudtuk, hogy mikor indul! Végig rossz időponthoz igazodtunk. Arról meg ne is beszéljünk, hogy én rá sem néztem az indulási időpontra, mert azt gondoltam, hogy ő úgyis biztosan tudja. Aha, tényleg. Rápillantottunk az órára, és eszeveszett pakolásba kezdtünk, mert szerinte még volt esélyünk időben kijutni a reptérre.
Végtelenül dühös lettem, mert a ruháim még szanaszét hevertek, a hajam vizes volt, és körülbelül öt percünk volt elhagyni a szobát. Mindeközben még arra is volt energiám, hogy jól megmondjam a magamét, amiért ilyen szerencsétlen helyzetbe hozott minket. Tehát még veszekedtünk is közben, mint valami rossz amerikai vígjátékban, éppen csak a ruhákat nem vágtam hozzá. Amint magunkra kaptuk a kabátot, és bedobáltunk mindent a bőröndbe, már rohantunk is le a recepcióhoz. Egy gyors kijelentkezés után futni kezdtünk a legközelebbi metróállomáshoz, magunk után cibálva a bőröndöket – azt azért tudni kell, hogy Párizsban nagyon kevés állomáson van mozgólépcső, és az egész olyan, mint egy labirintus a maga tizennégy metróvonalával. Így talán kicsit érthetőbb, hogy min mentünk keresztül. Mire sikerült felugranunk egy zsúfolt metróra, elkezdtem győzködni, hogy hagyjuk abba ezt az ámokfutást, mert nincs esélyünk időben odaérni a 84-km-re lévő reptérre! Végül belátta, hogy akármennyire is sietünk, ezzel a géppel már nem repülünk el. Leszálltunk a metróról, és nekem szegezte a kérdést, hogy akkor most mihez kezdjünk?
A probléma ott kezdődött, hogy aznap már nem indult másik járat Budapestre, és ugyan maradt még pénzünk, de nem annyi, amennyiből meg tudtunk volna oldani még egy éjszakát, plusz kifizetni a két repülőjegyet! Egyszerűen nem így kalkuláltunk. Igaz, azt mondtam előző este, hogy bárcsak maradhatnánk még egy kicsit, de azt nem gondoltam, hogy a kívánságom tényleg teljesül. Párizs nem volt már olyan kellemes hely annak fényében, hogy nem tudtuk, hol alszunk aznap éjszaka.
Az első, ami eszünkbe jutott, hogy telefonálunk. Akkoriban apa már Svájcban dolgozott, és első kétségbeesésemben azonnal őt hívtam fel, hogy elmeséljem, milyen nagyszerű helyzet állt elő. Miután túlestünk a „mégis hogy történhetett ez” kibeszélésén, arra jutottunk, hogy ha nincs más megoldás, akkor eljön értünk. Mit nekünk 600 km! Nem győztem megköszönni, hogy tényleg megteszi értünk, és egy kicsit bűntudatom is volt amiatt, hogy így belerángattuk őt is. Miután letettük a telefont, fogta magát, eljött a munkahelyéről, bepattant azt autóba, és elindult Zürichből Párizsba. Már csak azt a röpke hét órát kellett valahogyan eltöltenünk, amíg megérkezett.
Megkönnyebbülve, hogy már úton van a segítség, rájöttünk, hogy ezzel tulajdonképpen nyertünk még egy napot a városban. Persze a bőröndökkel nem terveztünk nagy városnézést, ezért az időnk nagy részét a Champs-Elysées-n és a Tuileriák kertjében töltöttük. Ez az idő arra is elég volt, hogy kellőképpen lenyugodjak, és abbahagyjam a folytonos szemrehányást. Belátom, elég elviselhetetlen voltam, de a stresszes helyzetek ilyen hatással voltak rám.
Este hét óra körül aztán megérkezett a felmentő sereg apa személyében, aki szerencsére egyáltalán nem tűnt dühösnek, sokkal inkább kinevetett minket, hogy milyen helyzetbe sodortuk magunkat. Egyikünk sem gondolta volna aznap reggel, hogy este együtt fogunk vacsorázni egy párizsi étteremben, de néha a legváratlanabb dolgok is megtörténnek! Ezután beültünk az autóba, és egy hét órás éjszakai út várt ránk. Hajnalban érkeztünk meg Zürichbe, és körülbelül három óra alvás után elindultunk a pályaudvarra, megvenni a vonatjegyeket – csodával határos módon még kaptunk aznapra – , és tizenegy óra vonatozás után végre megérkeztünk Budapestre! El sem hittük.
Ha minden a terv szerint alakult volna, akkor talán nem marad ilyen emlékezetes az első találkozásom Párizzsal. Sokáig emlegettük még ezt a történetet, és azzal viccelődtünk, hogy nem akart elengedni a város. Ma már ez nem történhetne meg ebben a formában, mert tanultunk az esetből, és a plusz egy éjszaka sem lenne gond, mert az ismerősök közül valaki biztosan be tudna minket fogadni.
Tanulság: mindig ellenőrizzétek le, hogy mikor indul az a repülő! Ne járjatok úgy, mint mi! 😀
Nektek van hasonló élményetek? Hogyan reagáltok az ilyen váratlan helyzetekre?
Köszönöm, hogy elolvastad!
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!
Gyere és csatlakozz a blog Facebook és Instagram oldalához, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!
