Amikor találkozunk valakivel, szeretnénk azt hinni, hogy mindketten tiszta lappal indulunk. Amolyan igazán tiszta, hófehér lappal, mint az első szerelemnél, amit nem tudunk még egyszer átélni. Ilyenkor az a bizonyos lap még valóban hófehér, nem hagyott rajta nyomot a csalódás, a sértettség, vagy a megbánás. Képesek vagyunk kitárni az egész szívünket, mert még nem félünk adni. Nem tudjuk még milyen az, amikor megsebeznek, ezért nem is félünk semmitől. Ilyenkor még teljes szívből, őszintén és bizalommal tudunk szeretni. A zsákunk üres.
Aztán lassan elkezd megtelni.
Először csak apró viták emlékeivel, aztán a sértődések és csalódások érzéseivel, végül a szakítás emlékével, amitől egyre nehezebbnek érezzük a zsákot. Innentől kezdve ez a poggyász az útitársunk. Nem kell újra meg újra megnézni, hogy mi van benne, és folyton a múlton rágódni, de attól ez még a miénk marad. Ahogy telnek az évek, egyre növekszik a súlya, és egy idő után már úgy találkozunk egymással, mint két megfáradt vándor, akik vonszolják maguk után a láthatatlan terhet. Bár mindketten tudjuk, hogy ott van, mégsem merjük az elején megkérdezni, hogy mi van benne. Hogy miért? Mert azt szeretnénk, hogy olyan legyen, mint az első. Hogy csak onnantól kezdve létezzünk a másik számára, ahonnan megismertük egymást.
Szép gondolat, de tudjuk, hogy a valóságban ez máshogy működik. Tisztában vagyunk azzal, hogy újonnan megismert párunk valószínűleg nem ma kezdte gyakorolni a szerelem művészetét, tehát kell, hogy legyen némi tapasztalata. Mit értek tapasztalat alatt? Komoly kapcsolatokat, nyári kalandokat, flörtöket vagy épp embereket, akikkel a lepedőt gyűrte. A tiszta lapnak máris annyi. De nem biztos, hogy ez akkora tragédia, hiszen a tapasztalatai tették őt olyanná, amilyen most. Azok a kis foltok a papíron emlékeztetik rá, hogy többet ne kövesse el ugyanazokat a hibákat. A kapcsolataink által rengeteget fejlődünk, és ha nem is az első randin, de idővel megéri őszintén beszélni erről, mert ez segíthet, hogy jobban megértsük a másik érzéseit és gondolatait. Ha egy idő után kialakul a bizalom, és a gyerekkortól kezdve a családi drámákon át az iskolai csínytevésekig mindent tudunk már a másikról, miért pont ezt a meghatározó dolgot hagynánk ki? Enélkül olyan érzésünk lehet, mintha soha nem ismerhetnénk meg igazán.
Talán kényelmesebb figyelmen kívül hagyni, hogy azelőtt is volt élete, mielőtt megismertük volna egymást, vagy kijelenteni, hogy erre mi egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak, de ez kicsit olyan, mintha őt tagadnánk meg. Mintha félnénk attól, hogy a zsák nyitva maradt, és a régi kapcsolatai még mindig hatással vannak a jelenre. Persze a másik véglet sem hoz sok jót két ember kapcsolatába, amikor az exek olyan gyakran kerülnek szóba, hogy szinte riválisként kezdjük el kezelni őket. Amikor úgy érezzük, hogy be kell bizonyítanunk, hogy mi szebbek, jobbak, másabbak vagyunk. Ez már egy másik szituáció, ami túlmegy azon, hogy egyszer elmeséljük a párunknak, mi is történt velünk párkapcsolati téren.
Ha legközelebb találkozunk valakivel, aki ugyanúgy cipeli a zsákot, mint mi, ne féljünk megkérdezni, hogy mi van benne. Mindannyiunknak vannak történetei, emlékei, és ne várjuk el a párunktól, hogy felejtsen el mindent, ami azelőtt történt. Ugyanakkor mi se tagadjunk meg a múltunkat csak azért, mert másnak kényelmesebb a boldog tudatlanságban élni. Aki nem kíváncsi a történetünkre, arra, hogy honnan jöttünk és miken mentünk keresztül, azt nem érdekeljük igazán. Szóval tiszta lap ide vagy oda, néha azért érdemes bekukucskálni, hogy mit is rejt az a bizonyos zsák.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Nagyon szép gondolatok. ☺️
Köszönöm Gréti! Örülök, hogy tetszett! 🙂