A vasárnapi világbajnoki döntő kapcsán az egyik ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen miért szeretem annyira a franciákat? Különös, de nem tudom logikusan megmagyarázni, hogy honnan ered ez a rajongás. A kis francia zászlómmal a kezemben saját magamnak is feltettem aznap a kérdést: miért? Egyáltalán miért lelkesedünk más nemzetek, országok, kultúrák iránt?
Az egyik legjobb barátnőm a kéthetes olaszországi utazása alatt így nyilatkozott:
„Úgy érzem, itthon vagyok!”
Ez a pár szó nekem mindent elmondott arról, hogy milyen érzés lehetett számára ez az utazás, hiszen akárhányszor Franciaországban jártam, bennem is ugyanez a mondat fogalmazódott meg. Nehéz szavakba önteni, hogy honnan jön ez az érzés, hogy mitől érzi magát valaki otthon egy másik országban. Vannak emberek, akiknek a mentalitásuk, gondolkodásmódjuk vagy a szokásaik közelebb állnak egy másik nemzetéhez, mint akár a sajátjukéhoz. Sokan ezért újra meg újra elutaznak erre a helyre, azonban mások nem elégednek meg csupán a vakációval, ők összecsomagolnak, és követik a szívüket oda, ahol igazán „otthon érzik magukat.” Viszont ebben a döntésben sokszor az is közrejátszik, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy máshol, más körülmények között boldogabbak lennénk, mint ahol éppen vagyunk.
Romantikus elvágyódás?
Azt el kell ismerni, hogy a franciáknak egyébként elég jó a marketingjük – már ami a kliséket illeti. Kialakult róluk egy elég erősen idealizált kép – amit ugyan most már kissé árnyalnak a közelmúltban történt események – de az továbbra is tény, hogy Párizs még mindig előkelő helyet foglal el a világ leglátogatottabb városainak listáján.
Amikor kislány voltam, még nem volt internetünk, ahol pár kattintás után rám zúdult volna a temérdek romantikus közhely az országgal kapcsolatban. Akárhogyan próbálok visszaemlékezni, hogy mi volt az a pont, amikortól végérvényesen szerelembe estem a francia kultúrával, nem jut eszembe semmilyen jól meghatározható pillanat. Csak mozaikdarabkák, de nem tudom, hogy melyikkel kezdődött a sor. Emlékszem például, hogy tízévesen a francia híreket hallgattam a Tv előtt ülve, mert annyira tetszett a nyelv hangzása. Sok-sok ilyen pici emlékem van, de azt is tudom, hogy ebben a rajongásban még szerepet játszott a pozitív előítélet és idealizálás, mert soha azelőtt nem jártam Franciaországban és nem találkoztam franciákkal. Az irántuk érzett rajongás azonban a kamaszkorral nem múlt el, sőt.
Tapasztalás
Kislányként még egy elérhetetlen álomnak tűnt a Franciaországi utazás, ezért amikor 2012-ben végre ott álltam a csillogó Eiffel-torony alatt, megkönnyeztem a pillanatot. Nevetségesnek tűnhet, de számomra ez egy gyerekkori álom beteljesülését jelentette. Nagy pillanat volt abból a szempontból is, hogy végre találkozhatott a valóság és az elképzelés. Azt kell mondjam, hogy Párizs pontosan ugyanolyan gyönyörű volt, mint ahogyan gondoltam. Fontos megemlítenem, hogy nem irreális elvárásokkal érkeztem – nem úgy, mint a japán turisták, akik közül elég sokakat sújt a Párizs-szindróma (keressetek rá, nagyon érdekes) – mert tisztában voltam a ténnyel, hogy tökéletes város nem létezik. Láttam kevésbé hívogató külvárosi részeket, furcsa embereket, koszos utcákat, és lökdösődő, tolakodó utasokat a metrón. De mindezek a dolgok az én szememben eltörpültek amellett a csoda mellett, amit a város nyújtani tudott. Azt hiszem, egy kicsit ez is olyan, mint a szerelem: elfogadod és szereted a másikat annak ellenére, hogy látod a hibáit is.
Azok a franciák, akikkel eddig találkoztam, egytől-egyig kedvesek és barátságosak voltak (talán csak egy monacói pincér nem lett a szívem csücske). Kerültünk már olyan helyzetbe, amikor ott ragadtunk az országban (én kétszer is, valahogy sosem akar elengedni), és csak az ő segítségükre és jóindulatukra számíthattunk. Egyik esetben sem csalódtam bennük. A „titok” talán abban rejlik, hogy ahogyan viselkedsz másokkal, úgy viszonyulnak ők is hozzád.
Visszagondolva a tizenhárom éves önmagamra, most valószínűleg tapsolna örömében, hogy mennyi minden történt azóta, amiről ő még csak álmodozott: a párizsi utazásoktól kezdve a francia barátokon át a nyelvtanulásig. Sokszor mondták olyanok, akikkel először találkoztam, hogy „olyan vagy, mint egy francia nő.” Ez az egyik legszebb bók volt, amit kaphattam. Azt hiszem ez egy olyan téma, amiről hosszasan tudnék még írni, mert számomra kimeríthetetlen ihletforrás. Rengeteg történetem és élményem van ehhez kapcsolódóan, némelyik egészen filmbeillő, már csak a helyszín miatt is, és talán valamikor ezeket is megosztom veletek.
És hogy ne maradjunk válaszok nélkül, itt van néhány konkrétum, amiről kijelenthetem, hogy odáig vagyok:
- a művészetükért (a zenékért és a filmekért)
- a kultúrához való hozzáállásukért
- a nyelvükért
- a kávéházi életért, ami még mindig létező jelenség, és nem csak a filmekben látható
- ahogyan megadják a módját az étkezésnek (másfél-két órás ebédszünet? Jöhet!)
- a macaronért (micsoda érv!)
- a laza nemtörődömségükért, amitől úgy tűnhet, hogy lenézőek (talán mert egy kicsit én is ilyen vagyok?)
- a stílusukért
a férfiakért(csak viccelek)
Összességében talán nem kerültünk sokkal közelebb a válaszhoz, de meg lehet-e magyarázni valamit, amit belülről érzel, amiről egyszerűen csak tudod, hogy a te utad lesz? Én megpróbáltam. C’est tout.
Köszönöm, hogy elolvastad!
