A Nyugati pályaudvarnál mondtad először, hogy milyen szép szemeim vannak. Bókolni sosem tudtál, ezért azt találtad mondani, hogy úgy nézek ki ezekkel a nagy szemekkel, mint egy anime figura. Felkacagtam, mire zavarodban te is nevetni kezdtél, mert hangosan kimondva már neked sem tetszett annyira ez a bók. Elkérted a telefonszámomat, és cserébe én is megkaptam a tiédet. A legszebb mosolyodat megvillantva bepötyögted a telefonomba, és reménykedtél, hogy hamarosan újra találkozunk.
Két nappal később a Margitszigeten vártál rám. Lazán nekitámaszkodtál a kölcsönözhető bicikliknek, és amikor megláttál közeledni, mosolyogva levetted a napszemüvegedet. Sármosnak találtalak, de nem voltál az a beszédes típus, hagytad, hogy én meséljek többet. Elmondtam neked a történeteimet miközben te figyelmesen hallgattál. Mire feljött a Hold, már megcsókoltál és tudtuk, hogy valami elkezdődött. Hazaérve elkezdtem kicsomagolni a szívemben a szeretetet, hogy idővel mind a tiéd lehessen.
Teltek a hónapok, és én egyre többet adtam neked belőle. Júliusban fürdőkbe jártunk, a Széchenyibe meg a Gellértbe, augusztusban tűzijátékot néztünk, szeptemberben moziba vittél. A lakcímkártyánkon még más cím szerepelt, de szinte minden éjjel ugyanazon a takarón osztoztunk. Néha csak a levegőt öleltem magamhoz, de minden külön töltött éjszaka után még jobban vágytam rá, hogy mellettem legyél. Sokszor jártam a város utcáit a közös lakás gondolatával, és ilyenkor titokban azt figyeltem, hogy melyik ablakból lenne a legszebb a kilátás. Amikor egy magányosan töltött este után véletlenül megláttalak az utca túloldalán sétálni, azonnal mosolyra húzódott a szám és boldogan indultam el feléd. Te is észrevettél, és pont olyan szélesre tártad a karjaidat, hogy bele tudjak simulni az ölelésedbe.
Néhány nappal később újra megláttalak. A korábbi mosoly eltűnt az arcomról, és egyszeriben olyan távolinak éreztelek, hogy szinte már alig láttalak. Te nem vettél észre, mert pont olyan szélesre tártad a karjaidat, hogy valaki más bele tudjon simulni az ölelésedbe. Ekkor döbbentem rá, hogy már egyik ablakból sem lesz szép a kilátás. Nem járunk majd fürdőkbe, se a Széchenyibe se a Gellértbe, nem lesz már tűzijáték, és a moziban is üresen marad két hely. Nem kell megosztani a takarót, és az okmányirodában sem kell a lakcímkártya miatt sorban állnunk, mert ha bókolni nem is, hazudni azért nagyon tudtál.
Két nappal később a Margitszigeten vártam rád. Egy padon gubbasztottam a kölcsönözhető biciklik mellett, és amikor megláttalak közeledni, felvettem a napszemüvegemet, hogy ne láthasd a sötét karikákat a szemem alatt. Még mindig nem voltál az a beszédes típus, de hagytam, hogy te mesélj többet. Elmondtad nekem a történeted miközben én csalódottan hallgattalak. Mire feljött a Hold, már nem voltam ott, hogy megcsókolhass, és tudtuk, hogy valami véget ért. Hazaérve mindent becsomagoltam, ami a tiéd volt, beleértve azt a temérdek szeretetet is, amit neked adtam.
Két jókora csomaggal érkeztünk meg a Nyugati pályaudvarhoz. Elkérted a neked összekészített pakkot, és cserébe én is megkaptam a nálad felejtett kacatokat. Kitörölted a számomat a telefonodból, én viszont nem tudtam megtenni ugyanezt. Elsírtam magam, mire te zavarodban megöleltél. Szebb napokon a karjaid másképpen fonódtak körém, de ezúttal csak egy bizonytalan ölelésre futotta. Búcsúzásul még motyogtál valamit, aztán lassan hátat fordítottunk egymásnak, és a saját haszontalan holminkkal a kezünkben elindultunk hazafelé.
A Nyugati pályaudvarnál mondtad utoljára, hogy úgy nézek ki ezekkel a nagy szemekkel, mint egy anime figura. Bókolni sosem tudtál.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Ha tetszett, oszd meg másokkal is, valamint várlak a Facebook és az Instagram oldalamon is!
